Gyermekünk önbizalmát leginkább úgy tudjuk erősíteni, ha feltétel nélkül elfogadjuk a személyiségét, és hagyjuk őt szabadon játszani! Lássuk, mit is jelent ez!
A feltétel nélküli elfogadásról: ha feltétel nélkül elfogadjuk a gyermek személyiségét, érzelmeit, akkor megelőzhetjük nála a csökkentértékűség érzésének kialakulását. Arra gondolok, hogy ha pl. gyermekünk érzékeny, inkább befelé forduló személyiség, ne akarjuk ezt az alapvető, veleszületett egyéniségét megváltoztatni! Ha görcsösen törekszünk arra, hogy vezéregyéniséget neveljünk belőle, azzal nem fejlesztjük az érdekérvényesítő képességét, hanem pont az ellenkezőjét érhetjük el. Így azt érezheti, hogy nem elfogadható számunkra, meg kell változnia, hogy megfeleljen. Ezzel a magabiztosság helyett az önbizalomhiányt alapozhatjuk meg.
A szabad játék fontosságáról: az óvodáskor a kíváncsiság és az irányítás megszerzésére tett próbák időszaka. Onnantól kezdve, hogy a gyermekben megjelenik az igény az önállósodásra, mindenképp hagynunk kell, hogy – életkorának megfelelően – a maga útját járja! Ez persze nem azt jelenti, hogy korlátok nélkül elengedjük. Egészséges határokra szükség van. Fontos, hogy legyenek alapvető szabályok, amik a saját és a körülötte lévő emberek, állatok, tárgyak épségét védik, de ezeken kívül hagy legyen szabad! Ez nem elhanyagolás, hanem a gyerek igényei szerinti nevelés.
A szabad játék segít a gyermeknek levezetni a stresszt, illetve tökéletes helyzet, hogy megélje saját hatékonyságát, ezáltal kialakuljon azon meggyőződése, hogy hatással tud lenni a körülötte lévő világ eseményeire, és nem csak sodródik az árral.
Mit ne tegyünk, ha a gyermek játszik:
- Ne kritizáljuk a játéktevékenységét!
- Ne javítsuk ki rendszeresen az alkotásait, mert később úgy fogja érezni, csak az a jó megoldás, amit a felnőttek csinálnak, és az ő próbálkozásai nem elég tökéletesek.
- Ne fegyelmezzük túl! (pl. „Szépen játsszál!”)
- Ne oldjuk meg helyette a nehézségeket!
- Ne hasonlítgassuk más gyerekekhez!
- Próbáljunk úrrá lenni a túlféltésen, és gondoljuk át: valós veszélytől féltjük gyermekünket vagy inkább minket ijeszt meg, hogy kezd tőlünk elszakadni és felnőni? Esetleg olyan felesleges, túlóvó mondatokat ismételgetünk, amikkel gyerekkorunkban a mi önbizalmunkat is rombolták a felnőttek?
És mit tegyünk, ha a gyermek elkezd játszani:
- Hagyjuk elmélyülni a tevékenységben!
- Ha nehézségbe ütközik, azonnali segítség helyett bíztassuk!
- Dicsérjük az önállóságát, a kitartását, az érdekes meglátásait ahelyett, hogy a végeredményt értékeljük. A végeredmény (pl. egy rajz) olyan dicsérete, hogy „szép”, az önbizalom erősítése helyett felébreszthet a gyermekben aggodalmat, hogy legközelebb is szépet kell alkotnia ahhoz, hogy anya vagy apa örüljön.
Tehát gyermekpszichológusként azt tanácsolom, hogy hagyjuk a gyerekeinket játszani! Sajnos, manapság a túlzásba vitt különórákra járás is okozhat önbizalom problémákat, hiszen lehet egy olyan rejtett üzenete a gyermek számára, hogy „nem vagyok elég jó, engem fejleszteni kell”. Ilyenkor a szülőnek kell a saját önértékelését átgondolni, és tudatosítani magában, hogy nem attól lesz valaki jó szülő, ha folyamatosan kötött elfoglaltságokat szervez gyermekének.
A legfontosabb, hogy a gyermek érezze, hogy szülei támogatják, az otthon neki a biztos fészek. De a szülők elengedik, hagy próbálgassa szárnyait; bíznak benne, hogy folyamatos segítség, ellenőrzés és utasítás nélkül is megállja a helyét. Így a felnővő gyermek az iskolai, és később a felnőtt élet akadályait -bénító problémák helyett- kihívásoknak éli meg, amikhez nem lesz nehéz rugalmasan alkalmazkodnia.
(Szakirodalom: Hermann Alice: Emberré nevelés, Alexander, Sandahl: Gyereknevelés dán módra)
